LEUKOPOLIS UTOLSÓ ÓRÁI
I.
Abban az időben Európa már nem volt. Ó, nem háborúk, nem éhínség, nem emberi dac és emberi erőszak pusztította el, hanem egész egyszerűen az történt, mégpedig az Úr kétezer-egynéhányszázadik esztendejében, hogy az Atlanti-óceán és az Északi-Jeges-tenger vizei rászakadtak Európára s Ázsiára. A kis Európa teljesen eltűnt, az északi vizek a Kaukázus lábait locsolták, és Tibet partjainál állt csak meg a jeges áradat. Indiából zord tundraföld lett, a perzsák a Kirgiz-tengerre jártak fókát vadászni, Kínában volt még némi sátorkultúra, de az élet átköltözött Afrikába.
Voltak hírek még két régi földrészről, név szerint Amerikáról és Ausztráliáról, hogy állítólag lakhatók, de a kutya se törődött velük.
Afrika két részre volt osztva az Egyenlítővel. Északon laktak a narancsszínű emberek, a sárga és fekete faj valami remek keveréke, a világ urai; délen az európai fehér faj maradéka vergődött. A narancsszínűek két egyesült országban laktak, a nyugati Lamproniában s a keleti Phaidroniában. Fővárosuk a Szahara nevű dús erdőség mélyén feküdt egy nagy-nagy tó partjain, s Leukopolisnak hívták. A fehérek fővárosa, Melanopolis, a Kalahári óriásdzsungel sűrűjében bújt meg, s innen kormányozták Dél-Afrika két szövetséges országát, Glaukoniát és Amauroniát.
A fehérek nagyon kezdetleges, mondhatni, barbár körülmények között éltek. Melanopolisban például körutak, sugárutak, zsúfolt belváros, villanegyed, külvárosok, munkásnegyedek, emeletes házak, villamosok, autóbuszok, villanyvilágítás, csak hidegvíz-vezeték, aszfalt, közlekedési rendőr s egyéb ilyen, csak a vadaknál található kőkorszakbeli fejletlen berendezések voltak. A narancsszínűek sokat szenvedtek ettől a turbulens népségtől évszázadokon keresztül. Hiába kötöttek örök békét, hiába építették fel az Egyenlítőn, az ősz hajú négerhegy, a Ruwenzori lábánál a négy állani közös fővárosát, Diaphanopolist modern bungalórendszerben, a fehérekkel nem lehetett bírni, egy éjjel felgyújtották Diaphanopolist, s a Ruwenzorira kitűzték fekete zászlójukat. A narancsszínűik csak nagyon nehezen tudták őket az Egyenlítő mögé szorítani. No, de ez aztán egyszer s mindenkorra történt. Gyémántbetonból és platinaacélból, mélységből és magasságból, vízből és láthatatlan sugarakból, megalkották a bevehetetlen Phaidro-Lampron vonalat, a fehérek forduljanak föl mögötte. Ez a vonal nyugatról keletre pontosan az Egyenlítőt követte odáig, ahol a Kongó átvágja, innen a Kongó középső folyásának kanyarulatát addig a pontig, míg újra el nem éri az Egyenlítőt, innen megint a Viktória-tóig szaladt, északi partján megkerülte, s futott ismét az Egyenlítőn a tengerig.
Ezen nem lehetett átmenni se gyalog, se gépen.
De a repülők?
Leukopolisban felsőbbségesen nevettek.
Tessék egy repülőgépről letekinteni a városra, látszik belőle valami? Semmi. A házak szét vannak szórva, alacsonyak, és tökéletesen vannak álcázva a melléjük ültetett s föléjük növesztett kúszó tölgyfával.
Lát valami fényt? Pedig a város ki van világítva. Tessék, gyerünk le a városba. Lépjünk be. Este van. No, hol állunk, kérem, sötét mezőn vagy egy nagyváros főutcáján? Fogas kérdés. Persze, a nagyváros szívében. Induljunk el. A gyalogjáró enyhe lila színű, szaggatott házsortól a másik házsorig, kocsiút nincs, az autók a föld alatt szaladnak, csakúgy, mint a villamos, ott aztán vakító fényben. Egyébként ugyancsak a föld alá kerültek a pályaudvarok, repülőterek, villamostelep, élelmiszergyárak, vízmű, minden sebezhető pontja egy város szervezetének. Nézzen meg, kérem, egy házat. Alacsony kocka, lapos tetején terasz, amely fölött a kúszó tölgy ernyője feszül ki. Ablaka kifelé fekete és fénynyelő, befelé fehér és fényárasztó. A ház gyalogbejárata az utca szintje alá mélyítve egy fél méter széles acélajtó; a gépkocsibejárat a föld alatt van, az csak természetes. Melanopolisban a házak alatt még óvópincék vannak, ócska, barbár, kényelmetlen Odúk. Nálunk, Leukopolisban a ház két méter széles gyémántbeton tetején nem üt át a világ egyetlen bombája se. Dobjon rá akárhány tonnást, tudja, hogy jár? Mint a tojás, amit acéllaphoz csapnak: szétfröccsen. A házak ablakait úgy védjük, hogy mélyesztett tokjából platinaacél lapot csavarunk fel eléjük, ami úgy működik, mint jó pár száz évvel ezelőtt a gépkocsik ablaka működött. Hogy a járókelőket ne érje ilyen tojásfröccsenet, az út két oldalán felül szűk, alul tágas, tehát felülről aláfelé ferdülő falú gyémántbeton árok húzódik, ahova minden húsz méterre épített lépcsőn levonulhatnak; ugyanitt van a házak gyalogbejárata. A betontetőn kívül persze eshet a bomba az útra is. Az utat harminc centiméter magas héj borítja, alatta porhanyós, vegyi úton kezelt homokos föld van. A bomba átüti ezt a héjat, amelyen járunk, s alatta a porhanyós föld megfojtja a bombát.
Egyáltalán óriási a haladás, ha visszatekintünk az 1940-es évekbe. Mennyi ostobaságot fecsegtek akkor a jövő századok regényéről. Nyilvánvaló, hogy semmi sem úgy lett, ahogy jósolták. A főzés terén nagy volt a forradalom. Mi csak konzervet eszünk, mert megtaláltuk a titkát az íz eltevésének. A konzervdoboz villamos melegítőre kerül, amely fel is nyitja, az ételbe egy hőmérőszerű tárgyat dugunk, amely mutatja, hogy szénhidrátból, fehérjéből, vitaminokból, ízekből több vagy kevesebb van-e benne, mint ami szükséges. A többletet vagy hiányt az ételbe dobott vegyi pirulákkal eltüntetjük. Levestől kenyéren keresztül friss gyümölcsig minden konzerv. Ebédre ma is friss, öt évvel ezelőtt szedett őszibarackot ettem.
Autóink és repülőgépeink maguk termelik hajtóanyagukat, benzinnel nem vacakolunk. Gépkocsijaink hernyótalpszerűen még az utat is maguk rakják maguk alá.
Melanopolisban hülyék laknak...
Ilyenformán dicsekednek a szaharai hűvösségben vidáman és biztonságosan élő narancsszínűek, a természet s a világ urai.
De van sok minden, amit nem kötnek senkinek az orrára. Arról mélyen hallgatnak, hogy földön járó embert, állatot és gépet tudta nélkül arra terelnek, amerre akarják. A főváros felé vezet két teljesen egyforma út, az egyik csakugyan odafut, a másik valahol eltér, és műmocsárban végződik. A nemkívánatos elemet láthatatlan sugarakkal a második útra terelik. Most folynak a kísérletek, hogy a vízen és levegőben haladókat is tetszésük szerint irányíthassák.
A leukopolisiak azt sem ütik dobra, hogy függőlegesen tüzelő és forgatható úgynevezett csóvaágyúik minden ellenséges repülőt biztosan lelőnek. Azt pedig, hogy a levegőből az ellenséges leszállást a terek házai fölé, közé és a leszállásra alkalmas területek fölé feszített és magasfeszültségű gyújtó és romboló árammal bármikor telíthető platinaacél óriás-rostélyok hiúsítják meg, a bennfentesek közül is kevesen tudják.
Szó, ami szó, gyönyörű két ország volt Lampronia és Phaidronia. Alig itt-ott látható rózsaszínű, kénsárga, koromfekete földje fölött csupa zöld, s ebben a zöld fű- és lomb-tengerben a szeszélyesen narancs- és zöld terepszínű kockaházak apró tanyai csoportosulásokként bújtak meg egyenlő távolságokra osztva a pontosan kiszámított, kirajzolt és kihasított legelők és termőföldek között. Nagyváros csak egy volt, a csodás főváros, Leukopolis, amely úgyszólván csak a fejét dugta ki a földből, s minden fontos életszervét a föld alá bújtatta. A vidéken a föld színén szaladtak az utak, csak a tanyák három-négy s a nagyváros számtalan ki- és bejáratánál rejtőztek a föld alá.
II.
A Ragyogó nyárközépi nap ontotta híg vörös-aranyát Észak-Afrika zöld és narancsszínű tündérparadicsomára. Periandros, a főváros s így a két egyesült ország legfőbb vezetője, archónja, épp most érkezett haza együléses kiránduló gépén leukopolisi székpalotájába. Elővette zsebéből lapos óra alakú felvevő és adó-beszédsugárzóját, amelyet némelyek ósdi szóval még most is rádiónak neveztek, összeállította rajta élettársa, Aiolé asszony egyéni számát - mindenkinek megvolt a maga száma, mint a múzeumokban látható telefonok idején a telefonkönyvben - és hívta: - Periandros Aiolét!
Az asszony nyomban jelentkezett:
- Aiolé észak hideg tengerében fürdik a Nílus-deltánál. Megyek. S te?
- A ruwenzori elhárító állomást ellenőriztem. Otthon vagyok.
Egy óra múlva már együtt ebédeltek,
- Álmosítót vagy álmatlanítót akarsz ebéd után? - kérdezte az asszony.
- Egyiket se - felelt Periandros -, sem elbizakodottság nem csiklandoz, sem aggodalom nem rág.
Palotájuk álcázott tetején hevertek és beszélgettek.
- Pompás érzés - szólt Periandros - a teljes biztonság. Mindenféle támadás mindenféle formája ellen védve van kettős-országunk, s csodák kétezer-egynéhányszázban nincsenek. Melanopolis tehetetlen.
- Olvasni akarsz? - kérdezte Aiolé.
- Igen, valami megnyugtatót. Platónt, a nagyon öreg fiút talán, de mai fordításban.
Aiolé a férfi mellé helyezett egy dobozt, a hozzácsatolt zsinóros fejhallgatót fülére illesztette Periandros, s a gép elkezdte mondani csak neki hallhatóan a platóni finom mondatokat egyik legkitűnőbb színészük felolvasásában.
Az asszony léhaságot olvasott. Kant bájos meseelméletét a világ keletkezéséről. Alattuk mélyen a földben, mint a méh zümmögött a főváros vadul lüktető élete.
Így múlt el a délután.
Az alkonyat leszállt, s Leukopolis, mint szaggatott narancsszínű köd derengett a kúszó tölgyek roppant kiterjedésű zöld lugasában.
Egyszer csak percegni kezdett Periandros zsebében a beszédsugárzó, a vészjelet kopogta. Az archón eleinte oda se figyelt, de most az asszonyának beszédsugárzója is felkattogott Aiolé heverője mellett a kis asztalkán.
Mi ez?
A házak teraszai megcsikordultak, s a csóvaágyúk kidugták rajtuk kígyónyakukat.
- Periandros Ruwenzorit! - szólt bele az archón beszédsugárzójába.
Az elhárító állomás pillanatok múltán jelentkezett:
- Ruwenzori jelenti, Glaukonia és Amauronia mélyéről, Melanopolis felől repülőrajok közelednek.
Periandros elnevette magát:
- No, ha a komák gépei nem tudnak a levegőben egy helyben megállni vagy földön-vízen-levegőben egyformán járni, hacsak alulról nem robbantanak fel bennünket, egy déli fickó sem tér vissza a vackába.
A titkos elhárító rostélyt a terasz fölé húzatta, s a mindenfelé látó messzenézője mellé ült figyelni a valószínűen rövid megsemmisítő csatát.
- Nem jönnél le inkább az alsó házba? - kérdezte Aiolé. - Biztonságosabb.
- Dehogy - mondta Periandros -, maradj te is, legalább látni fogod a titkos rostélyt, úgy megfog minden bombát és repülőgépet, mint pókháló a legyet, fehérre izzítja, s röpülő hamuját szétszórja.
A déli égen mintha óriási fekete gerenda utazott volna feléjük.
- Hm, sokan vannak, és sűrű alakulatban jönnek - mondta Periandros -, sok lesz a hamujuk, no, de nem pompeji méretű, nem fog eltemetni.
A fekete égi gerenda hangtalanul közeledett, s fekete pontokká kezdett ritkulni. A gerenda két vége behajlott, közepe előreugrott... most már mindenütt némán úszó ragya borította a néma eget. A csóvaágyúk hangtalanul köpték az égre golyóikat, egynéhány ragyaszem lehullott, a többi belepte az eget. Óriási korongot alkottak, majd a korong szélei leszakadtak s szétrajzottak a szélrózsa minden irányában. Leukopolis fölött csak egy marék, vagy ötven ellenséges gép maradt ide-oda keringve.
És ekkor megtörtént a csoda!
Periandros rémületében felüvöltött.
Igen! Tisztán látta; a falkányi gép megállt a levegőben.
Mint prédára leső óriási sasok lebegtek egy helyben, nem, nem, ez nem lebegés, mozdulatlanul állnak a magasban, mintha a repülőtér szilárd talaján állnának. Némelyikük jobbra-balra fordul, mint aki körülnéz, s amikor már szinte ide hallani a csóvaágyúk golyóinak haszontalan kopogását a gépek páncélzatán, a melanopolisi sasok elvijjogják magukat, orrukkal túrva a magasságot, felnyilallnak az egekbe, széjjelrajzanak, s amikor körülbelül a város föld alatti útjainak bejárati torkai fölé érnek, megvillan a második csoda; a gépek rézsútosan lefelé siklásuk közben testükre csapják behajtott szárnyaikat, s óriási pondrókként fúrják magukat az alagutakba.
De amott - ó, istenem, Melanopolis harmadik csodája! - a lebegő repülőgépek a nagy tóra csapnak le, mint száguldó naszádok robognak a vízen a túlsó part felé, amelyre felmásznak, s mint harci kocsik suhannak tovább. Mindez halálos csendben, csak a víz csobog, fröcsköl üvöltve, a levegő bőg iszonyúan, az ő hangjukat még nem tudták megfékezni, ha a vasat és a tüzet némává is tették az újkor boszorkány-mérnökei.
Most egy melanopolisi fekete sas az archón palotájának teraszára csap le, beleragad az elhárító rostélyba, fehérré izzik egy pillanat alatt, s forró fekete hamuja az archónra és asszonyára záporoz alá.
Periandros felugrik, tógáját vagy burnuszát, hisz a kettő ugyanaz, fejére borítja védelemül, és másfelé tekint…
Kiáltana, de az iszonyat torkára fagyasztja a szót, a tó felől jövő harci kocsik csak úgy sodorják magukkal a házak falát, sikoltva cseng az ablaküveg, sziszeg-fütyül a pattanó platinaacél, és vonítva durrog a szétpattanó gyémántbeton.
- Aiolé! - ragadja meg az archón asszonya kezét, mert valamit hall, amit nem tud semmivel azonosítani, valami bömbölő robbanást, ami mintha a századok mélyéből bőgne fel, aztán hirtelen emlékezik, történelmi könyvekben olvasta, hogy 1940 tájt bömböltek, ordítottak, üvöltöttek, zúgtak és dobogtak így a bombák...
- De hol robbannak az ugató golyók, Aiolé? - kérdezte esze nélkül az asszonyt.
Feleletre már nem is volt szükség: előttük az utca háta felemelkedett, kicsit porzott és besüppedt, mint az előbb még duzzadt arc, amelyből egy csapással kiütötték mind a fogakat.
Dörrenés hallatszott, újabb dörrenés a föld alól, másutt emelkedett és süppedt az utca, mintha lávává lett volna hirtelen Leukopolis s a pokol tüzén fortyogna.
Az idegen harci kocsik, amelyek egyformán tudnak járni vízen, szárazon és levegőben, kettesével közrefogtak egy házat, párhuzamos menettel kiütötték két oldalsó falát, fordultak, kiborotválták a másik kettőt, s a súlyos gyémántbeton tető ráomlott az alsó házra, a föld alatti lakás mélyén pihent csak meg, egy folt nedvességgé nyomva embert, pár gyújtószálszilánkká a pompás bútorokat.
Leukopolis narancsszín zöld paradicsom kertje a pokol lávájaként fortyogott, búgtak a robbanások, s a föld alatti méhzsongás lassan-lassan elült, elnémult, teljesen megszűnt.
Újabb fekete sasok jöttek, megálltak Leukopolis fölött, körülnézve figyeltek, leszálltak a rostélyokra, amelyekből valaki vagy valakik már rég kikapcsolták a pusztító áramot, s falták a dróthálót, mint selyemhernyó az eperfalevelet.
A házdöntögető harci kocsik egy-egy folt elpusztítása után kibontották szárnyaikat, némán fölemelkedtek a levegőbe, s elsuhantak dél felé.
A háztetőkről is fölszálltak a rostélyevő sasok.
Az alagutakból fekete óriás acélpondrók húztak ki, szárnyat bontottak, s elrepültek.
Leukopolis zihált, mint az oldalára dőlt sebzett leviatán. Minden kincse, minden csodája, minden lakosa ott pusztult a mélyben. Micsoda tűz tombolhatott a föld alatt! Még egyre hallatszottak robbanások. Az izzó föld remegett, világítani kezdtek az átforrósodott gyémántbeton tömbök, a kúszó tölgy lugaserdeje lángra lobbant és elpernyedt, mint az ókori vasút mentén a domboldal száraz füve.
És most újra megjelent a gigászi fekete gerenda a déli égen, csatarendben jöttek a melanopolisi acélsasok, hogy befejezzék a pusztítás művét.
Leszálltak Leukopolis határában, bevonták szárnyaikat, s a földdel egyenlővé tiprás mindent elsöprő mozdulatában megindult a roppant harci gerenda, hogy leborotválja Leukopolisnak még a maradványait is a föld színéről.
A föld gyomra azonban morogni kezdett, a harci kocsik adott jelre megálltak, gyorsan hátrálni kezdtek, kibontották szárnyaikat, levegőbe emelkedtek, fent a magasban megálltak körben a narancsszínű emberek fővárosa fölött.
Figyeltek.
Az archón székpalotájának tetejéről egy parányi fehér repülőgép emelkedett fel, felfelé...
Lent mélyet sóhajtott, és sóhaja úgy hangzott, mint milliók halálordítása, a letiport Leukopolis, s rettentő robajjal beszakadt a felszíne, forró láva és forró víz tört fel a roppant medencében...
A fehér repülőgép ekkor ért a melanopolisi álló sasok vonalába, ott bukfencet vetett, s míg orral zuhant Leukopolis poklába, visszhangzott róla a narancsszínűek archónjának utolsó üdvözlete:
- Hahó, melanopolisiak, Periandros és Aiolé köszönt benneteket! A halál köszönti az életet, az örökélet köszönti az örök halált.